VÁRADI GÁBOR festőművész és VINCZE DORKA, a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatójának közös kiállítása volt látható február 2 és március 2 között.
VINCZE DORKA
2002. október 16-án születtem Kecskeméten.
Az általános iskolai tanulmányaimat Kiskőrösön a KEVI Petőfi Sándor Általános Iskolájában, középiskolait a KEVI Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Szakgimnáziumában végeztem hatosztályos évfolyamban.
A rajzolás, festés gyermekkori szeretete után 2010-ben kezdtem a művészet felé fordulni komolyabban. Először zenélni tanultam, pontosabban három évig jártam fuvolázni, elvégeztem egy Jobbagyféltekés tanfolyamot, majd két évig jártam grafikára Furák Attila tanár úrhoz, a SZÓ-LA-M Alapfokú Művészeti Iskolában. 2016-ban kezdtem el Kunhegyesi Ferenc grafikus, festőművész mesteremnél tanulni. Öt évig tanultam nála mindazt, aminek köszönhetem, hogy itt tartok. Atyai szeretettel terelgette művészi utamat mindvégig. Több helyi kiállításon is szerepelhettek munkáim, valamint 2017-ben az Országos Evangélikus Rajzpályázaton harmadik helyezést értem el. Jelenlegi tanulmányaimat a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakos hallgatójaként folytatom Budapesten. Ottani mesterem Gaál József Munkácsi Mihály-díjas festő, grafikus, szobrász, művészeti író, egyetemi docens, valamint egyetemi tanáraim sokban hozzájárulnak a fejlődésemhez és a művészeti kibontakozásomhoz.
Kiállítások, ahol megjelentek munkáim:
2019. Kiskőrös, Petőfi Sándor Művelődési Központ, Az új generáció bemutatkozása címmel
2020. Kiskőrös, Petőfi Sándor Művelődési Központ, Dzsanizmus címmel
2022. Kiskőrös, Petőfi Sándor Művelődési Központ, Egy csepp Kiskőrös címmel
2022. Budapest, Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria, Kapuőr címmel
2022. Budapest, József Attila Színház, Egy csepp Kiskőrös címmel
2022. Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Szimultán testképek címmel
VÁRADI GÁBOR
1958 februárjában született Ózdon, szegény család legkisebb gyermekeként. Édesapja, nagyapám segédmunkásként dolgozott az Ózdi Kohászati Üzemekben. Édesanyja roppant nagy erővel törekedett arra, hogy öt gyerekét tisztességesen felnevelje. A dolgos kezű cigányasszony azon fáradozott, hogy kikerüljenek a cigánytelepről. Édesapám ekkor 10 éves. Gyerek volt még, amikor dolgoznia kellett mennie, ugyanúgy, mint három nővérének és bátyjának Tizenhárom évesen már téglát pucolt édesanyjával, és az általános iskola befejezése után a nyári szünidőben elment az ÓKÜ nagy olvasztó műhelyébe szódát hordani és takarítani. A testvérek közül Ő volt az egyedüli, aki tovább akart tanulni. Édesapám az elektrolakatos szakmát szerette volna kitanulni. Nagyanyám kísérte el a felvételi beszélgetésre. Nem vették fel. Felsorolták viszont azokat a szakmákat, melyre még várnak jelentkezőket. Így választotta a hengerész-forrasztár szakot. Miközben szakmát tanult, elkezdett rajzolgatni és egy kiállítás megtekintése után szerelmes lett a festészetbe. Ettől a pillanattól kezdve tudatosan törekedett az alkotásra. A szakmunkásképző iskolában felfigyelt rá egyik szakoktatója, Kerékgyártó Mihály. Biztatta őt a rajzolásra. Dekorációs munkákkal bízta meg, s hogy vezesse a brigádnaplót. Édesapám nemcsak szépen, de pontosan is dolgozott. Igényessége példakép volt számomra. Édesapám tanulni szeretett volna. Megpróbált bekerülni a Derkovits szakkörbe. Sajnos ez sem sikerült. Háromszor próbálkozott, minden alkalommal helyhiány miatt utasították el. Rajzot vagy festményt nem kértek tőle.
Szerintem ezek a kudarcok szülik az erős akaratot. Édesapámban is feléledt a „csak azért is megmutatom" erő. Úgy döntött, ha nem segítenek neki, segít majd Ő magának. A televízióban ekkor tájt vetítették a „Hogyan fessünk" című sorozatot. Édesapám ecsetet ragadott és elkezdett festeni.
Sok idő eltelt ezalatt. Pontosan 3 év. 1976-ban elvégezte a szakmunkásképző iskolát. Büszkén emlegette nekünk, gyerekeknek, hogy okleveles bizonyítvánnyal végzett. Fontos ez az év: édesapám megismerte édesanyámat.
1977-ben összeházasodtak, 1978 szeptemberében megszületett első gyermekük, vagyis én. Édesapám házat épített nagyanyám udvarában. A családalapítás és – édesapám elmesélése szerint – a sok gúny és támadás, amit a festészetért kapott, elvette kedvét az alkotástól. Nem nyúlt ecsetjéhez.
1981-ben vonult be katonának, először Miskolcra, majd Budapestre. Mindkét város jó dolgokat hozott művészeti életébe. Miskolcon a laktanyában ismerkedett meg szobatársával, Poczok Gáborral. Poczok Gábor képzőművészeti főiskolát végzett. Az első ember, aki technikáról, színekről, eszközökről beszél. Édesapám ezek után a Diósgyőri festőstúdióba kezdett járni.
Részt vett egy rajzversenyen is, meg kellett tervezni a katonai életet. Édesapám benevezett és elképzelésével első helyezett lett. Nem sokkal ezután Budapestre a fegyvergyárba került. Ennek nem örült. Vívódott, hogy fegyver-alkatrészeket gyártson egy pacifista, akiből sugárzik az emberszeretet, akinél az álmok hatalmasabbak a valóságnál.
De örömére az itteni századparancsnok, Orosz Imre művészetpártoló volt. Megismerkedett édesapámmal, majd megkérte, fesse le kislányát. A képet nem láttam, de biztos szép lett, mert a parancsnoktól sokszor felmentést kapott a katonai szolgálat alól. Tehát visszatért önbizalma. Több megbízása közül kiemelkedő még a fegyvergyár falára festett plakátja az ötéves tervről.
1982-ben leszerelt 1983-ban lett egy testvérem. Megszületett Krisztina. Nagyobb házra lett szükség az eddiginél.
Édesapám, édesanyámmal együtt építkezni kezdett a Kerekhegy csúcsán. „1984-ben kezdtük meg az alap ásását és még ez év decemberében tető került a házra, és 1985-ben beköltöztünk" – meséli édesapám, ismét háttérbe szorult a festészet.
Később azután megismerkedett Rákosi Zoltán festőművésszel. Barátok lettek, beszélgettek a festészetről, a másolásról, a nagy festők képeiről.
Egyre több könyv, album, festők vallomásai, tanulmány került a polcra. Barátja hatására édesapám is másolni kezdett.
Mellette festette gyönyörű tájképeit, csendéletét, feleségét, gyermekeit. A festmények 1991-ben a Bükk Művelődési Házban kerültek kiállításra. Baloghné Győri Zsuzsanna, az akkor még Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének ózdi elnöke szervezte a kiállítást egy cigánynap keretében. Ugyanebben az évben megismerkedik Ruva Farkas Pállal, a Roma Fórum szóvivőjével, aki 1992 márciusában már kiállítást szervezett édesapám képeivel Budapesten az Eravis Hotelben.
Ettől kezdve nem volt olyan év, hogy ne rendeznének kiállítást édesapámnak. Budapesten találkozott Zsigó Jenővel, a Cigány Módszertani Központ igazgatójával. Jenő barátsága nagyon sokat jelentett apámnak, a mai napig is. Rövid ismeretség után meghívást kapott édesapám a több éve megrendezett festőtáborba.
1992 nyarán az egész család Mohácsra utazott. Megismerkedtünk Péli Tamással, Szentandrássy Istvánnal, Balogh Jánossal, Csányi Jánossal és bocsánat azoktól, akiket nem soroltam fel. Sokat jelentett édesapámnak Péli Tamás, újjászületés vette kezdetét. Apám gitározni kezdett, beiratkozott a zeneiskolába. Tanára, a gitárművész Juhász László barátja lett. Verseket is írni kezdett az életről, istenről, a munkáról, az akaratról.
1993 nyarán Törökmezőre utaztunk és itt született meg a Szentlélek című festménye. Péli Tamásban ekkor fogalmazódott meg: „Gábor nem igazán csak fest, megpróbál írni is képeivel". Üzenetet hordoznak képei. 1993-ban Péli nyitotta meg édesapám kiállítását az Ózdi ÁMK-ban. Novemberben Bárdos Balázs államtitkár szervezett kiállítást Budapesten, az Andrássy úton.
Kezdték megismerni a Váradi Gábor nevet, sokan érdeklődtek utána és művészete iránt. Ezért utazott le hozzánk Erdélyi István, a Magyarországról jövök című műsor főszerkesztője.
Újságokban is egyre többet szerepelt. Megismerkedett Váczy Andrással, aki fantasztikusan írta meg „misszióját" a Szeansz újságban.
1993-ban találkozik a világhírű magyar fotóművésszel, Benkő Imrével. Édesapám bekerült az Acélváros című albumába.
Az ÓKÜ 1994-95-ben a végét járta, munkanélküli lett édesapám, mint oly sok ember még.
Az alkotás szünetelt egy ideig. Megélhetésünkről kellett gondoskodnia. Barátja Juhász László segítette azzal, hogy 1994-ben kivitte Izlandra. Fél évet töltött az óceán mellett, halász munkával kereste a pénzt. Leveleiben írta, mennyire vágyik haza, szeretné látni kisfiát, Gábort. Odakint a halászat mellett is festett. Az ottani djupivoguri emberek megszerették édesapám képeit. Befogadták, barátai lettek édesapámnak. Hat hónap elteltével viszont hazarepült, itthon megint munkanélküli lett. Egy évig vasat pakolt, így keresett pénzt. Később megismerkedett Kőfalusy Györggyel, a Frank-Hungária Kft. igazgatójával. Kapott tőle munkát, először segédmunkás volt, majd a forró kemencéhez került hőkezelőnek. Két évet töltött itt, ezalatt nem hagyta el ecsetjét.
1996 októberében az ózdi Olvasó Egyesület kiállító termében Benkő Imre fotóművész és Váradi Gábor festőművész közös kiállítására került sor.
Dr. Hegyesiné Orsós Éva, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke nyitotta meg a tárlatot. Miskolcon is megismerhették az ózdi festő képeit. Fontos még a Kossuth Klub által szervezett kiállítás, ahol Szentandrássy István beszélt apám képeiről.
A Néprajzi Múzeumban is kikerültek a Váradi festmények. Szuhay Péter szervezte meg a kiállítást. Édesapám, nem tudom mióta, de dédelgetett egy tervet: „Festőstúdiót kellene létrehozni, cigány gyerekek részére”. Később közösségi házban gondolkodott. Végül hosszú szervező munka után 1999-ben megfogalmazódott az álma: Ózdon is legyen egy alapítvány és egy tanoda, olyan, mint például a Józsefvárosi Tanoda.
Megalapították először a Pályaorientációs Alapítványt, később létrejött a Rabindranath Tagore Tanoda. Harcok, csaták, siker, öröm. Egy éve működik a gyerekeket korrepetáló, tanulást kiegészítő Tanoda.
Lassan elhalványult a festészet A Pályaorientációs Alapítvány elnöke lett a 43 éves édesapám. Mára beérett munkájának gyümölcse.
Váradi Éva
