Két minden nélkülözést elviselő, a szenvedést művészetté nemesítő alkotó festményeinek együtthatása egy borongós korszak tanúságtétele. Fényt keresők mindketten, belső sugárzásukkal próbálták a földi létben eloszlatni a megrontó árnyékokat. Remeteként többet láttak és tártak fel a korból, mint az akkori külsődleges stílusok szolgái és követői. Balázs János és Tóth Menyhért valóban autonóm képi világát csak kuriózumként fedezték fel, pedig a látható valóságon túl a stilizáló elvonatkoztatás, a világ érzéki feldolgozása, szimbolikus hálóiból szövött világképük telítve van örökérvényű erkölcsi üzenetekkel. Balázs János, akinek költészete legalább annyira jelentős, mint festészete - versei bizonyítják, hogy nem egy ösztönösen alkotó naiv művész volt, hanem kora érzékeny membránja, tudatos alkotó. A cigányság az elnyomott egyszerű nép között is elnyomottabb volt, sajnos a megbélyegző előítéletek máig tartó célpontjai maradtak. Tóth Menyhértnek, egyéni megpróbáltatások mellett a kisemmizett parasztság sorsában kellett osztoznia, ebből csiholt ki egy lírai, kozmikus világot. A szeretetadó művész úgy vágyik szeretetre, hogy a kietlenségben kapott áldást is megosztaná minden földi társával. Az idők távlatából nézve a két alkotó műveiben – különböző művészi látásmódjuk ellenére – felfedezhetjük a tartalmi metszéspontokat, találkozásuk lényege a művekből áradó humánum és együttérzés. Groteszknek tűnő világuk mögött mélyről jövő, spontán szeretetsugárzást érezhet a nyitott befogadó, amelynek reményeink szerint, ki kell hatni jelenünk árnyékos világára is.
Mindkét alkotó a művészet által hárítja el a rosszat, lírával küzd a rontás ellen. Mágikus tettként lüktető és egymásba folyó áramlásként teremtenek egy olyan világot, ahol a természetbe ágyazott lét több mint szimbiózis. Az újra összeforrt harmónia vágyott idealizmusa hajtotta mindkét alkotót. Másféle megformálásban, más stílusban, ami azt bizonyítja, hogy van egy olyan irány a magyar képzőművészetben, amire nem találtak irányadó kész mintát. Szinte törvényszerű, hogy ezért nem képesek beilleszteni az eddig megkonstruált művészettörténeti kánonba, ezzel csak az a probléma, hogy a besorolhatatlannak tartott különös, mindig a rendszer szélére kerül. Az, aminek a centrumban lenne a helye – ha az autonóm művészet és nem a mintakövetés lenne a mérce.
Balázs János
1905-ben született Alsókubinban. Apja halála miatt félárvaként a Salgótarján feletti pécskői cigánydombra költöznek, Balázs János itt éli le életét, csak utolsó éveiben élt Salgótarjánban. Elemi iskolát sem végezte el, csak két osztályt tanult, szemétből gyűjtött képes folyóiratok, hiányos könyvek által tett szert tudásra. Költői munkássága jelentős, önvallomásként írt prózája is a társadalmi lét tragikus oldalát mutatja be katartikus erővel. Költészete még most sincs igazán felkutatva és irodalmi szempontból feldolgozva, kiértékelve. Kietlen, létrontott világban kellett léteznie, a megpróbáltatások ellenére elfogadva sorsát boldognak vallotta magát. Festészetében mintha a jó és a rossz küzdelmének és kettősségének mitikus megfogalmazása teljesedne ki. A világ, a régió, és a cigány nép sorsa összefonódik műveiben. Nélkülözése, külső és belső küzdelme, magánya és kitaszítottsága univerzális művészetté nemesedett.
Tóth Menyhért
1904-ben született Szeged-Mórahalmon, a Képzőművészet Főiskolán 1929-35 között Vaszary János növendéke volt, már ekkor feltűnő volt egyéni, elementáris felfogása. Élete nagy részét nélkülözés, szakmai mellőzés kísérte, ténylegesen 1964-ben, Hódmezővásárhelyen rendezett kiállítása után kezdték értékelni a hozzáértők. Megszenvedett alkotóként a kozmikus teljesség felé haladt a kifehéredő, fénnyel telített képeivel. A paraszti lét és munka elsőbbsége mellett képes volt folyamatosan, megtorpanás nélkül festeni, ugyanolyan szívóssággal építeni életművét. Megkésve, 1976-ban Érdemes művész, majd 1980-ban bekövetkezett halála után, 1990-ben posztumusz Kossuth díjjal ismerték el művészetét. Az ősi formarendet új alkotói közegbe emelve egyéni világot teremtett, amelynek lényege a közösséget jobbító küldetéstudat.
